Vasárnap téglák közt kucorogtam, kis kőműves kalapáccsal homokot és maltert kaparászva róluk. A nap melegen sütött és a sok átfázott tégla az alkalmi szépségszalonból kilépve boldogan és engedelmesen tűrte a rakásba tételt – hiszed vagy sem, én már sok téglarakást láttam, de egyik sem volt ilyen szép és elszánt, mint ez a Dankó utcai. Nemsokára kerti járda alakját veszik fel, ott fognak kacskaringózni a frissen épített kemence irányában, puha fű nő köréjük. Egyébként is szépek ezek a téglák. Régiek, különféle címer díszeleg rajtuk és egyáltalán nem bánják, hogy újra hasznukat veszik a lakók. A lakók, akik nem olyan sokára újra összejönnek ebben a gyönyörű kertben és sütnek valamit a maguk által tervezett és rakott kemencében, majd időnként ezekre a téglákra néznek. És akkor majd újból eszükbe jutnak a régi idők és mesélni fognak egymásnak. Azokról, akik már nem élnek közöttük, azokról, akik az ezekből a téglákból rakott falak mögött éltek és a szegénységről ami szoros kötelék volt a közösségben. Azokról az időkről amikor ha valaki süteményt sütött, abból mindenkinek adott. Amikor még volt idejük és igényük, hogy beszélgessenek, amikor még egymás gyermekét megvacsoráltatták, ha a szülők későig dolgoztak. Azokról az évekről is, amikor már szinte egyáltalán nem beszélgettek, amikor valami eltört bennük és ezáltal minden más is egyre távolibbá vált. A ház, amelyben éltek ezt nyilvánvalóan megérezte. Elvesztette a tartását, megroggyant, ablakszemein a festék ezer és ezer ráncba húzódott. Már már feladta és felkészült a legrosszabbakra. Hogy végső búcsút vegyen a régről ismert lakóktól éppúgy, mint a soha meg nem ismertektől. És minden bizonnyal a legtöbbet arról fognak beszélni, hogy milyen nagy lépést tettek amikor úgy határoztak, hogy kitörnek ebből a csendből. Persze féltek. Még szép! Ki ne félne szembesülni saját hitetlenségével!
Tudod, egyszer valahol olvastam, hogy az alacsony önbecsüléssel élők minden fejlődést kényszernek éreznek, miközben folyton elismerésre, megbecsülésre vágynak. Azt hiszem az ebben a házban élők is valahogy így érezhettek amikor kissé hitetlenkedve összegyűltek, és előszőr eljátszottak a gondolattal, hogy lehetne másképp is élni. Ha elhinnék, hogy képesek rá, pusztán attól, hogy akarják a változást. Ne, ne hidd, hogy ez valamiféle tündérmese, amiben varázsütésre változtak a dolgok. Mert ez nem csak hogy nem tündéri, de még csak nem is mese, hanem egészen valóságos történet, ahol ki-ki villant a tökéletlenség és olykor-olykor az indulat is nyilván. Most sem tökéletes és most ne vágd a szemembe, hogy akkor miért is festettem imént azt az idillikus képet a kanyargó téglaösvényről, mert nincs igazad. Mert meg kell értened, hogy ebben a folyamatban minden lépés köré oda lehet képzelni ezt a tökéletes világot és harmóniát, pusztán attól a ténytől, hogy Ők együtt teszik. Közösen. És én, aki csak bámészkodó kívülálló voltam, éreztem ezt az erőt magam körül. Ott kellett volna lenned, hogy igazán megértsd amit mondok és remélem, hogy majd egyszer Te is részt vállalhatsz egy ilyen történetben.
Egyébként feltételek nélkül elfogadtak és bizalommal, nyitott szívvel fordultak felém. Nem akartak kirekeszteni a saját örömükből. Ismered a szomszédság-érzést, kedves Olvasó? Na, hát valami hasonló esett meg velem. Reggel felkeltem, teát ittam, játszottam a macskával, olvastam kicsit, majd dél körül átsétáltam a szomszéd házba, ami pont egy Mátyás – térnyi és négy lakóháznyi távolságra áll a mi házunktól. Ott fogadtak és ment minden a maga útján. Mintha mindig is ismertük volna egymást. A szomszédok, a Zöld Fiatalok, akik velük közösen álmodják újra a kertet és én, az új szomszéd.
Sokat tanultam ezen a napon. És minden egyes téglával közelebb kerültem a saját hitemhez, hogy nincs lehetetlen, csak nagyon kell akarni. És legfőképpen elhinni, hogy bármire képesek vagyunk. Hogy a legmélyebb pontról is fel lehet jutni a fényre. Hogy minden egyes emberrel, akit útitársunkká fogadunk, gazdagabbak és erősebbek leszünk.
Én szeretem ezt a környéket, ahol élek. Szeretem a régi házakat, az embereket, a történeteiket. És most már szerethetem azokat a téglákat is, amikről imént meséltem. Tudod, kicsit már az enyémek is lettek.
Budapest, VIII. Kerület, 2007. március 26.
Üdvözöllek barátsággal és szeretettel:
Bálint Sugárka
(Sugárka környékbeli fiatal hölgy, aki segíteni és tanulni jött a Dankó utcába. Szeretne a saját házukban is kertet kialakítani közösen a lakókkal.)
